Talán a tavasz teszi, amikor újra több a fény, több a szín, és az esőnek is friss illata van, de az is lehet, hogy az előttünk lebegő költözés az oka annak, hogy minden valóságosabbnak látszik a világból. Minden kis zöld hajtás, a harsogó zöld fű, a hajnali madártrilla, amely úgy hangzik, mintha egy erdő közepén ébrednék fel. A jelenvalóság mozdulatlan csodája, mintha az örökkévalóságig tartana.
A tudat, hogy az itt töltött napjaink száma, akármennyi is még előttünk, de véges - furcsa hangulatba ringat. Mindent, amit szeretek, úgy figyelek, mintha máris utoljára látnám, és rögzíteni szeretném, hogy megmaradjon az emlékezet polcain.
Volt már olyan búcsú, ami izgalmas volt. Még több, ami szorongató. Akadt egyenesen kétségbeejtő is, de ez a mostani - szerencsére - merőben új érzés. De mindenképpen elszámolás, valamivel, amitől meg kell tanulnom elköszönni.
A Ház a tónál (The Lake House) című film a megunhatatlan kedvenceim közé tartozik. Alex Wyler és Kate Forster, a két főhős ugyanabba a tóparti házba költözik be - két különböző időpontban -, amit Alex édesapja, egy neves építész tervezett a családjának évtizedekkel korábban, és végül mindketten búcsúzni kényszerülnek tőle. Alexet családi emlékei és az édesapjához fűződő viszonya köti a szokatlan, üvegfalú házhoz, amelynek, mint mondja, nincs kapcsolata a környezetével, mert célja nem ez, hanem az elfojtás, a kontroll (ahogy egy nagy juharfa is bezárva él a cölöpökre épült "kalitka" belsejében).
Amikor a múltat igyekszik feldolgozni, feldereng előtte a jövő képe, egy új kezdet, egy új szerelem élményén keresztül. Végül ez lesz az, amiért úgy dönt, szakít egykori otthonával, hogy a sebek begyógyulhassanak.
Kate is menekül, talán az édesapja halála óta, mintha nem találná a helyét a felnőtt világban, sem az igazi, mély, biztonságot nyújtó érzelmeket. A magány elől fut a tóparti ház menedékébe, de ott sem maradhat hosszú időre. Hogy az egyedüllét űzi el, vagy a munkahely-váltás kényszeríti, szinte lényegtelen - a fájdalom az az érzés, amellyel távozik a szeretett otthonból.
Az üvegfalú ház, amely kettejüket összeköti, számomra a magány metaforája. Elszigetelve mindentől, hogy menekülni lehessen, a léleknek abba a belső rejtett bugyrába, ahol a tagadás és a kétségbeesés testvérekként élnek. Ahol azt hinni, az elzártság majd biztonságot ad, pedig csak arra várunk, hogy meghallják, ahogy legbelül segítségért kiáltunk. Ezért a sok üveg, amely nem arra szolgál, hogy kilássunk, hanem hogy észrevegyenek - létezünk, élünk és érzünk. Saját börtönünkben ugyan, de kiszolgáltatottan.
Alex és Kate élete akkor változik meg, amikor - bármennyire szerették is, bármennyire kötődtek hozzá - kilépnek az üvegkalitka fogságából. Ezzel szabadulnak meg a múlt hálójából, a saját magukban felépített falak mögül.
Mégis... Amikor elmennek, nem csak elhagynak magukból darabokat, hanem tovább is visznek újabbakat. Kate, hogy kiszabaduljon a munkás hétköznapok rabságából, vissza-visszalátogat a tóparti házhoz, Alex pedig lerajzolja, és a kép bekeretezve kikerül az irodája falára. Amellett, hogy magányosak és sebezhetőek voltak ott, hálát éreztek a hely iránt, hogy egy időre befogadta őket, a maga ridegségével mégis új utakat tárt fel előttük.
Valahogy így lehet ez: minden költözéssel, amely előbbre visz az életben, egyszerre vetek le fájdalmas emlékeket és zárok le nehéz időszakokat, ugyanakkor magammal is ragadok valamit, amit ebből tanultam, és amivel tovább fejlődhettem. Hálás vagyok az új kezdetekért, és ezzel a hálával raktározom tovább a jelen pillanatait.
Valahogy így lehet ez: minden költözéssel, amely előbbre visz az életben, egyszerre vetek le fájdalmas emlékeket és zárok le nehéz időszakokat, ugyanakkor magammal is ragadok valamit, amit ebből tanultam, és amivel tovább fejlődhettem. Hálás vagyok az új kezdetekért, és ezzel a hálával raktározom tovább a jelen pillanatait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése